Nagybihar-csúcs
A NagyBihar-csúcs (Vf. Bihor, vagy Curcubata Mare) az Erdélyi szigethegység ( M-tii Apuseni), és egyben a Nyugati Kárpátok legmagasabb csúcsa, 1849 m magas.
Augusztus elején, Magyarországról hazajövet tűztük ki célul. Az éjszakát egy Arieseni-Vartop határán található panzióban töltöttük, majd kora reggel útnak is indultunk. A panziótól nem messze, a hegyi mentők házától indultunk, a kék jelzést követve. Az út 12 km hosszú, nem túl meredek, az első néhány kilométert terepjáró autóval is meg lehet tenni. Minket pontosan ez zavart össze, mert úgy gondoltuk, túl sokat jöttünk már "rendes úton", azt hittük, elnéztünk egy jelet és fel kellett volna térnünk az erdőbe. Ezért egy jártnak tűnő ösvényen feltértünk jobbra a hegyoldalra, abban bízva, hogy majd meglátjuk a jelzést egy fatörzsön. Egyre meredekebb és nehezebben járható volt az út, már kezdtük bánni, hogy nem maradtunk az ösvényen. Közel egy óra hosszat bolyongtunk az ismeretlenben, már teljesen biztosak voltunk benne hogy eltévedtünk. Végül úgy döntöttünk, leereszkedünk az útra, mert felfele már veszélyes volt menni. 10-15 perc alatt meg is találtuk a köves utat, amellyel párhuzamosan legfennebb egy kilométernyit haladtunk a hegyoldalon. Úgy döntöttünk, folytatjuk az utat előre, hátha mindvégig itt kellett volna jönnünk. Feltételezésünk beigazolódott, hamarosan megpillantottuk az egyik fatörzsön a kék jelet. Folytattuk utunkat a köves úton, mígnem egy éles jobbkanyar után meredekebb szakasz következett. Innen tovább jobban figyeltük a jelzéseket, és többet nem tévesztettük el az utat. Fizikailag nem volt túlzottan megterhelő, bár meglehetősen hosszú út, nincsenek veszélyes szakaszai, így bárki számára megközelíthető. Mi tettünk egy 15-20 perces kitérőt, egy külön jelzésű ösvényen elmentünk a sípályáig. Bár nem volt különösebben érdekfeszítő látvány, nem bántuk, mert az időbe még bőven belefértünk. Az táj csodaszép volt, a növényzetnek köszönhetően rendhagyó, az eddigi túráinkhoz képest. A magas fenyveseket felváltó futó törpefenyők egyedi látványt kölcsönöztek a környezetnek.
Az indulástól megközelítőleg 3 órányi gyaloglásra van a Zengő-kő csúcs, ahonnan (valószínűleg) csodálatos a kilátás a völgybe, azonban a felhők annyira alacsonyan voltak, hogy szinte semmit nem lehetett látni. Reméltük, hogy visszafele jövet majd nem lesz ilyen párás a levegő, habár ezt sem bántuk, mert ilyen látványban sem igen volt még részünk. Különleges volt, ez a megfelelő szó.
A Zengő-kő csúcstól a Nagybiharig még kb. 2-3 óra út van hátra. Az eddig követett ösvényről balra tértünk, leereszkedve a völgybe, majd újra fel a hegyoldalon. Az időjárás sajnos nem javult, egyre inkább kezdett beborulni, így nem sokat láttunk a tájból, azonban az útvonal végig élvezhető volt a kellemes környezetnek köszönhetően, így szinte elrepült a 3 óra, amemmnyit gyalogoltunk a csúcsig. Az utolsó 100 méter volt egy picit fárasztó, amikor meglehetősen meredek hegyoldalon kellett felmásznunk. A csúcson létesített TV-átjátszótorony illetve a meteorológiai állomás épülete már messziről látható. A tetőre érve sajnos elmaradt a páratlan szépségű táj látványa, hiszen a felhők miatt nem sok látszott.
Mivel eléggé hűvös volt a tetőn, nem időztünk sokat, siettünk lefele, nehogy elkapjon az eső. A csúcstól néhány száz méterrel lennebb olyan sűrű köd szállt le, hogy szó szerint alig láttuk egymást. Szemmel érzékelhető völt, hogy a pára cseppek úsznak a levegőben. Még soha nem láttam ilyen jelenséget korábban, ezért bár nem ilyen időjárást kíván az ember egy túrázáshoz, mégis emlékezetes maradt. Nagyon nyomasztó volt a hangulat, szinte kísérteties, és ezt csak tetőzte a ködben halványan látszó sírkereszt.
Ahogy ereszkedtünk lennebb, már tisztább volt a levegő, azonban hamarosan szakadni kezdett az eső. Szerencsére volt nálunk életmentő esőkabát, így csak a lábaink lettek vizesek. Szaladni kezdtünk lefele, így rekord idő alatt leértünk az aljba. Amikor visszamentünk a panzióba, a recepciós hölgy csodálkozott, hogy ilyen gyorsan visszajöttünk, azt hitte, nem jutottunk fel a csúcsra.
Összességében szép emlék volt, a túra első felében csodás tájakban gyönyörködhettünk, azonban kár, hogy az időjárás közbeszólt. Nem kizárt annak a lehetősége, hogy egyszer még visszatérünk a Nagybihar-csúcsra, hogy bepótoljuk, amiről lemaradtunk. :-)
