Csalhó-túra
A Csalhó hegység (Munții Ceahlău) - talán nem véletlenül - igen népszerű és közkedvelt célpont a túrázni vágyók körében. A Keleti Kárpátok központi részén helyezkedik el, legmagasabb csúcsai a Toaca (1904 m) és az Ocolasul Mare (1907 m). Az év minden részében lenyűgöző látványt nyújt, a Kárpátok vonulatából büszkén kiemelkedő hegycsoport. Szép idő esetén az egész vidék, a környező hegyvonulatokkal együtt jól belátható.
Mi február végére terveztük a Csalhó meghódítását, egy két napos túra során. Bár ebben az időszakban több a nehezítő körülmény, azonban az egyedülálló havas tájak és a téli kalandok hangulata kétségkívül megéri az áldozatot. Összekovácsoltunk egy négytagú kis csapatot, és szombat reggel útnak indultunk Marosvásárhelyről Durău fele, ahonnan kezdődött a gyalogtúra. A hegyimentők házánál váltottunk jegyet, hogy beléphessünk a Csalhó Nemzeti Park területére, majd a piros csík jelzés mentén indultunk el felfele. Az első köztes célpont az 1220 m magasan található Fântânele menedékház volt, majd a Toaca meteorológiai állomás, végül a Dochia menedékház, ahol az éjszakát töltöttük. Másnapra terveztük a Duruitoarea vízesés megcsodálását, amely lefele, egy kisebb kerülővel útbaejthető.
Már a túra elején mellénk szegődött két kutyus, akik órákon át hűségesen követtek bennünket, sőt egyikük egészen fel a csúcsig velünk tartott.
Kezdetben enyhén meredek erdei ösvényen haladtunk, a hóréteg egészen vékony volt, így nem akadályozott, azonban a két napra szánt étel, víz és vastag ruhák miatt a megszokottnál nehezebb volt a hátizsákunk.
Az időjárás nem volt a legkedvezőbb, az ég borús volt, a levegő meg párás, azonban a hőmérséklet egészen kellemes, már az elején rájöttünk, hogy meglehetősen túlöltöztünk. Az ösvény egyre inkább kezdett emelkedni, helyenként a meredekebb részeken korlátok voltak elhelyezve, hogy kapaszkodni lehessen. Kb. másfél óra telt el, ameddig megérkeztünk az első tisztásra, ahol a Fântânele menedékház helyezkedik el. Itt pihentünk néhány percet, majd újra elindultunk. Eléggé fárasztó szakasz következett, szinte mindvégig folyamatosan emelkedett az út, és itt már a hó is nagyobb volt. Többször is meg kellett pihennünk, mert alig voltak lankásabb, egyenes részek, ahol kifújjuk magunkat. A négylábú serpánk egy percig sem tágított mellőlünk, amikor megálltunk, ő is pihent, ahogy elindultunk, hűségesen kísért tovább.
Ahogy egyre magasabbra értünk, ritkulni kezdtek a hatalmas fenyők és az erdőrengeteg helyét felváltották az alacsony tuják és a természet által kifaragott érdekesebbnél érdekesebb szikla-alakzatok. Sajnos a nap csak nagyon ritkán bújt elő, és a köd miatt a kilátókról sem sokat láttunk a távolabbi sziklaszirtekből és hegyekből.
Abban reménykedtünk, hogy az időjárás előrejelzés beigazolódik, és másnapra kitisztul az ég, így ugyanezeken a helyeken elhaladva majd pompás látványban lesz részünk. Kora délután érkeztünk meg a Toaca csúcs lábához, ahol egy kisebb menedékház található, innen már csak egy völgy választott el a Dochia menedékháztól.
Úgy döntöttünk, előbb elmegyünk a házig, átöltözünk, megpihenünk, majd visszajövünk ide, hogy felmásszunk a csúcsra, hiszen az időnkbe bőven belefért. Leereszkedtünk a völgybe, majd újra fel a Lespezi csúcsra (1802 m). Innen visszaekintve a Toaca hegy irányába, pompás látvány tárult elénk a köd ellenére is.
Néhány perc alatt megérkeztünk a Dochia menedékházhoz, amely pontosan egy kilátó szélén helyezkedik el. Sajnos a felhők miatt nem sokat láthattunk a tájból, de reménykedtünk, hogy majd reggel megcsodálhatjuk a kilátást.
Legnagyobb meglepetésünkre rengetegen voltak, amint megtudtuk a személyzettől, nagy szerencsénk volt, hogy egy turistacsoport visszamondta a foglalást, így maradt még egy hét személyes szabad szoba, amelyen osztoznunk kellett egy házaspárral. A körülmények viszonylag jók voltak az elvárásainkhoz képest, kellemes meleg volt a házban, az étkezőben pedig forró teát, kávét, forralt bort és meleg ételt lehetett vásárolni, nekünk pedig nem is volt többre szükségünk. A szolgáltatások mellé még egy kedves "ingyenélő" is járt, aki mindenféle gátlás nélkül helyezte kényelembe magát, ahol éppen jól esett neki.
A szobában gyorsan átöltöztünk, a ruháink csurom vizesek voltak, ettünk egy keveset, majd újra elindultunk, hogy még aznap felmásszunk az 1904 méter magas Toaca csúcs tetejére. Már messziről látszott az égbe magasodó zord hegycsúcs, és a lábánál elhelyezkedő kis ház, ahonnan még 20-30 percnyi mászás, amíg a tetejére érünk.
A hó meglehetősen megnehezítette a dolgunkat, a meredek, sziklás hegyoldal nagyon csúszott, így csak óvatosan haladtunk felfele.
Az utolsó szakaszon négykézláb másztunk fel, nagyon kellett vigyázni, hogy vissza ne csússzunk. A csúcsra érve szomorúan állapítottuk meg, hogy a kilátás valószínűleg gyönyörű lehet, de a sűrű köd miatt alig látszott valami a tájból. Elhatároztuk, hogy amennyiben másnap kedvezőbb lesz az időjárás, újra feljövünk ide. Szép lassan, figyelmesen ereszkedtünk lefele, helyenként csak fenéken csúszva mertem araszolni, mert a rendkívül meredek, jeges hegyoldal igen veszélyes volt. A menedékházba visszaérve megvacsoráztunk, majd időben lefeküdtünk, hogy másnap kora reggel kipihenten induljunk útnak.
Vasárnap a nap első sugaraival ébredtünk, az ablakon kinézve pedig lenyűgöző látványban volt részünk. Nehéz volna szavakba önteni, ahogy a sűrű felhő-takaró fölé emelkedő büszke hegycsúcsok mögül előbújt a nap, rózsaszínes aurája pedig elválasztotta a tiszta égboltot a hófehér rengetegtől.
Gyorsan felöltöztünk, megreggeliztünk, majd el is indultunk, hogy gyönyörködhessünk a mesébe illő tájban, amely minden irányból körülvett. Bár még csípős hideg volt odakint, de szép idő ígérkezett, a felhők igen alacsonyan voltak, így a magasabb hegyvonulatok nagyon szépen látszodtak a távolban is. A Toaca hegy látványa is egészen káprázatos volt, bár ugyanezt láttuk már előző nap is, de napsütésben még sokkal gyönyürűbb.
A hegy lábához érve bekérezkedtünk a házikóba, ahol megengedték, hogy ott hagyjuk a hátizsákjainkat, ameddig visszaérünk a csúcsról, hogy ne cipeljük fel és vissza. Bár már ismerős volt a járás, hiszen tegnap már megtettük ezt az utat, mégis nagyon nehéznek tűnt, talán az izmomláz miatt, de még ezen a rövid félórás szakaszon is több pihenőre volt szükség.
Útközben lélegzetelállító panoráma tárult elénk, végtelennek tűnő fennséges táj, melyen vastag fellegréteg pihent. A kutyák ide is velünk tartottak, kicsit irigyeltem is, hogy ők mennyivel könnyebben haladnak felfele (4x4 meghajtással könnyű:-)..)
A csúcsra érkezve nem győztünk betelni a látvánnyal. Bármerre néztünk, a Kárpátok vonulatai vettek körbe, és mi szó szerint a hegyek, völgyek, és felhők fölött álltunk.
Hosszasan időztünk a csúcson, le voltunk nyűgözve, bár már sokadjára látunk hasoló szépségű tájat, mégis mindig páratlan élményt nyújt. Miután alaposan megcsodáltuk a kilátást, óvatosan lemásztunk a hegy aljába, ahonnan egészen a Fântânele menedékházig ugyanazon az úton haladtunk lefele, amelyen feljöttünk. Most már sokkal gyorsabban haladtunk, hiszen szinte mindvégig lejtett az ösvény.
Útközben pazar kilátásban volt részünk, jól lehetett látni a közeli szikla-alakzatokat és a távolban a felhők fölé magasodó hegyvonulatokat.
A Fântânele házhoz érve visszatekintettünk a - már oly távolinak tűnő - Csalhó csúcsaira. Szinte hihetetlen, hogy két órája még onnan fentről szemléltük a vidéket.
Innen egy két órás kerülőt ütemeztünk be, mielőtt visszatértünk a kiindulóponthoz, hogy megnézzük a közel 25 méter magas Duruitoarea vízesést. Havas erdei út vezetett a vízesés irányába, kezdetben enyhén emelkedő, majd lejtős. Két órányi gyaloglás után érkeztünk meg, de megérte a fáradtságot, mert valóban nagyon szép volt.
Innen már könnyed tempóban sétáltunk le Durău-ig az erdőn keresztül, hiszen bőven volt még időnk, és meglehetősen fáradtak voltunk már. Hazafele jövet a borzonti Basa fogadóban vacsoráztunk, ami megkoronázta ezt a felejthetetlen hétvégét.
