Istenszéke - télen
Az Istenszéke igen közismert hegycsúcs, nyáron, megfelelő időjárásban rengetegen látogatják. Tavaly júniusban mi is felmentünk, és meggyőződtünk: nem véletlen, hogy ilyen népszerű, hiszen valóban csodaszép.
Január közepén támadt egy őrült ötletem: felmehetnénk most az Istenszékére, hiszen téli környezetben egészen más a táj, nincs sok ember és a medve alszik. Eleinte nem is gondoltam komolyan, de nem mindenki ellenezte az ötletet, így hát egy fagyos januári hajnalon három bátor vállalkozó elindult az Istenszékére. Ezúttal nem vállaltuk be a vonatot, autóval mentünk Déda Bisztráig, és a falu végén egy kocsma udvarán parkoltunk. Ahogy kiszálltunk az autóból, máris elbizonytalanodtunk. Dermesztő hideg volt, hatalmas hó és süvített a szél. Kesztyű, sapka, sál, huszonnégy réteg ruha és vízálló bakancs. Készen álltunk a megmérettetésre. Nem hátrálunk meg egy kis hűvöstől meg szellőtől, útnak indultunk. Bár még fél év sem telt el jóformán, hogy utoljára itt jártunk, szinte rá sem lehetett ismerni a tájra. A lombhullató erdők helyét kopár fák, a zöldellő völgyek, dombok helyét pedig hatalmas hófehér sivatagok vették át. Még a madár sem járt arra, nagyon különleges hangulata volt az egész túrának. Útközben bohóckodtunk, élveztük a nagy havat, Vásárhelyen sosincs ekkora.
A nagy hó azonban megnehezítette a haladást, sokkal fárasztóbb volt, mint nyáron, a sok ruha pedig csak tetőzte. Szerencsénkre tiszta volt az ég, és a napsütésnek hála, itt már nem volt olyan hideg, mint a reggel. A szél sem fújt már annyira, és a hosszú, meredek útnak köszönhetően inkább melegünk volt, mint fáztunk volna. A hidegre való tekintettel, azt gondoltuk, nem fogunk annyira szomjazni, így fejenként csak 1-1 liter vizet vittünk magunkkal. Sajnos ez óriási tévedés volt, mert az út feléig sem értünk el, és már majdnem teljesen elfogyott a vizünk. Pataknak híre sem volt, esteleg fél méterrel a lábunk alatt, a vastag hótakaró mélyén. Kénytelenek voltunk alternatív megoldást találni, ezért megtömtük hóval a palackjainkat, ami a megmaradt vízben hamar elolvadt, és a továbbiakban azt ittuk. Ha elfogyott, pótoltuk és nem is rossz ízű az olvadt hó :-) Ahogy egyre feljebb értünk, látni lehetett a havas völgyeket és hegyeket. Nagyon szép volt.
A csúcs fele közeledve fura nyomokat láttunk a szűz hóban. Kétségkívül valami állat lehetett, szarvasra tippeltünk. Aztán egyre több fajta lábnyom kezdett megjelenni, a nyúlé egyértelmű volt, és legalább két féle pata nyomot is láttunk. Ezen a szakaszon nagyon nehéz volt haladni, a puha, friss hóba minden lépésnél tértig besüllyedtünk. Itt már kaptam is egy kis szemrehányást, azt hiszem, hogy az én ötletem volt ez. Amikor végre felértünk a csúcsra, legnagyobb meglepetésünkre, szinte két tenyérnyi, hatalmas medvemancs-nyomok voltak a hóban. Jól látszott, hogy még egészen friss, az utolsó hóesés után járhatott erre a maci. Tehát mégsem alszik egész télen, néha sétál egyet, hogy lábnyomaival ijesztgesse az arra járó turistákat.
Innen már csak néhány lépésnyire volt a kilátó, ahonnan pár hónapja a végtelennek tűnő zöld rengeteget, most pedig a hóborította csupasz erdőket csodálhattunk. Más volt, de a maga módján nagyon szép.
Egy kis pihenő és falatozás után elindultunk lefele. Bár még nem volt késő, de a januári nap már igen laposan sütött. Lefele szinte száguldottunk, hatalmasakat ugrottunk a puha hóba, néhol pedig leültünk és úgy csúsztunk le a meredek hegyoldalon. Jó móka volt, és nagyon hamar leértünk. A cipőnk teljesen beázott, és az aljban ismét nagyon erős volt a szél. Az autóhoz érve gyorsan átöltöztünk száraz ruhákba. Ekkorra már kezdett sötétedni, épp jókor értünk vissza.
Rendhagyó túra volt, ahogyan a környezet is különleges, de csodaszép volt, és nagyszerű élmény. Egy percig sem bántuk, hogy ezt a kalandot is bevállaltuk.
