Nagy kő
A Nagy kő csúcs volt az első nagyobb teljesítményem túrázás terén, és ugyanakkor ez volt a "felelős" a további kalandjaimért. Ekkor tapasztaltam meg először, hogy milyen az, amikor orák hosszat kapaszkodsz felfele, mindezt azért, hogy a csúcsra érve megcsodálhasd a tájat. Sokan azt kérdezik: megéri-e? Nekik üzenem: határozottan megéri !
Áprilist írtunk a naptárba, közeledett a Húsvét. A baráti körünkben már-már hagyománnyá vált, hogy Húsvét másodnapján locsolkodás helyett kiruccanunk a természtbe. Abban az évben azonban a megszokottnál nagyobb fába vágtuk a fejszénket: egy közel 2000 méter magas hegycsúcs meghódítását tűztük ki célul.
A Nagy kő csúcs ()Vf. Piatra Mare) a Brassói medencében található Barcasági-hegyek (M-tii Bârsei) legmagasabb pontja, mintegy 1844m. A mi útvonalunk a Brassó után található Sacele faluból indult, a Hét lépcső szoroson át (Canionul Sapte Scari). A csúcs más irányból is megközelíthető, azonban mi mindenképpen át akartunk haladni a szoroson.
11-en indultunk Marosvásárhelyről autóval, reggel 7 óra környékén. Brassón áthaladva, néhány kilométerre egy jobb oldali letérő vezet a Sacele nevű falvacskába, ahonnan gyalogosan folytattuk az utat. Az autókat biztonságban elhelyeztük egy mellékutcában a templom mellett, majd étellel, itallal és meleg ruhával felszerelkezve útnak indultunk. 30-40 perce mehettünk a kitaposott ösvényen, amíg egy sorompóhoz nem értünk. Itt jegyet kellett váltani ahhoz, hogy tovább mehessünk a szoros felé, azonban csekély összegről beszélünk, kb. 5 lejbe került a belépő. A szoros irányába végig kitaposott és kijelölt út vezetett, eltévedni szinte lehetetlen volt. A túra jelölése fehér négyzet, közepében sárga függőleges csíkkal. A szoroshoz érve egy erdész fogadott, aki felvilágosított a körülményekről: a szoroson létrákon mászkálva juthatunk keresztül, azonban nem ajánlott ugyanitt visszajönni, mert veszélyes. Van egy erdei ösvény, amelyen visszajuthatunk a faluba. Érdeklődtünk, hogy járható-e az út a hegycsúcsig, hiszen nekünk az a cél. Az erdész semmiképpen nem ajánlotta, hogy megkíséreljünk felmászni a hegyre, a nagy hóra, és nem megfelelő felszerelésünk miatt. Azt tanácsolta, a szoros végén forduljunk vissza, és jöjjünk le az erdei ösvényen.
Egyre meredekebb ösvényen haladtunk, és az utat két oldalról sziklafalak szegélyezték. Hamarosan megérkeztünk az első létrához, amiből a későbbiekben több is volt, a létrák segítségével mászhattunk fel a sziklák között. Néhány helyen vízesés mellett kellett felmászni, itt nem úsztuk meg szárazon, szó szerint. Tanácsos kesztyűt vinni, főleg ha nem nyári időszakban megyünk, mert a létrák vizesek és hidegek, néha úgy éreztem, ráfagy a kezem.
Végig hidak és létrák segítenek átjutni a szoroson, néhol meglehetősen szűkös helyen. Klausztrofóbiásoknak nem ajánlott. Minden oldalról körülvesznek a sziklák, nagyon különleges hangulata van az egész helynek, érdemes látni. Körül-belül egy óra alatt jutottunk a szoros végére. Itt egy tisztás várt, ahol megpihentünk, és el kellett döntenünk, hogy folytatjuk-e utunkat felfele a hegyre, vagy visszamegyünk a faluba a másik úton. Úgy döntöttünk, hogy "Danger is our mid-name", azaz bátrak leszünk, és nem futamodunk meg a kihívás elől. Útnak indultunk tehát a hosszú erdei ösvényen felfele, követve a megszokott sárga-fehér jelet. Nemsokára hó-foltok kezdtek megjelenni, és egyre csúszósabb volt az út. Megfelelő túrabakancs hiányában nem volt könnyű felfele haladnom, a rózsaszín, nyarias sportcipőm később gyakran emlegetett poén tárgyává vált, a macska-cipő. Hamarosan csapatunk néhány tagja az egyre kegyetlenebb körülményeket tapasztalva, úgy döntött, visszafordul, és megvár bennünket a helyi kocsmában. Hatan folytattuk utunkat az egyre meredekebb és havasabb hegyoldalon.
A hó ellenére nem volt hideg a levegő, és mivel egyre fáradtabbak voltunk, nagyon melegünk volt, és a víz is rendesen fogyott. Amikor már úgy éreztük, nem sokág bírjuk, fogadott a biztató tábla, hogy már félúton vagyunk. A csapatunk beszédesebb tagjai is egyre ritkábban szólaltak meg, kapkodtunk levegő után és sokszor megálltunk néhány percre pihenni (fényképezni). A hó egyre magasabb lett, a cipőnk teljesen be volt ázva. Azonban a csodálatos látvány kárpótolt minden kellemetlenségért.
3-4 óra fárasztó gyaloglás után végre célt értünk. Pontosabban azt hittük akkor. :-) Megérkeztünk a menedékázhoz, ahol megpihenhettünk, kiöntöttük a vizet a cipőnkből és egy-egy pohár forralt bornak hála megmelegdtünk és energiát gyűjtöttünk.
Ekkor jött a nagy kérdés: Visszamegyünk, vagy folytatjuk az utat felfele a csúcsra? Hiszen ez még csak egy köztes célpont volt, a tetőig még kb. egy órányi út volt 80 cm-es hóban, a meredek hegyoldalon. Elsőre mindenki elvetette az ötletet, kimerültek voltunk, a cipőink tocsogtak a víztől. Azonban egyikünk hamarosan megjegyezte, kár volna most visszafordulni, ha már idáig eljutottunk. Igazat adtam neki. Mindenki számára meggyőző érv volt: "Ha a csaj bennevan, nehogymár te hátrálj meg. " Ez motiválta néhányukat, ígyhát eldöntöttük: meghódítjuk a csúcsot ! A menedékházban eltöltöt félóra után ismét útnak indultunk felfele a hegyoldalon.
Térdig besüllyedtünk a hóba, csurom vizesek voltunk, de nem zavart, mert olyan látvány vett körül, aminyent nem mindennap lát az ember. Nekem korábban még sosem volt ehhez fogható kalandom, de már akkor eldöntöttem: ez az első meghódított hegycsúcs, de biztosan nem az utolsó. Hamarosan megérkeztünk az első kilátóhoz, ahonnan be lehetett látni a vidéket, elvarázsolt a hatalmas hósivatag, a sziklák, az erdők. Gyönyörű.
Innen egy meredek szakasz következett, ahol már sziklás volt a talaj, óvatosan kellett menni, mert csúszós volt. Az emelkedő után a hegygerincen mentünk végig a szomszédos hegyoldalra, ahol egy utolsó kapaszkodás következett egészen a csúcsig. A látvány magáért beszélt: nagy hiba lett volna kihagyni ezt.
Az időjárás is kedvező volt, gyönyörű napsütés, alacsony páratartalom, így nagyon messze elláthattunk a csúcsról. A napszemüveg viselete ilyen körülmények között kötelező, nem csak annak akinek érzékeny a retinája. Szinte elviselhetetlen a fény, amit visszaver a hó. Néhány fotó után elindultunk visszafele. Arra számítottunk, hogy nem lesz könnyű a nagy hóban lejutni, de ez kellemes csalódás volt. Szinte száguldottunk lefele a hegyoldalon, csúszkáltunk a lábunkon, és az sem zavart ha néha belehuppantunk a hatalmas hóba. Amúgyis tiszta vizesek voltunk már és puhára estünk, így rekord sebességgel tudtunk haladni. A menedékházhoz érve ittunk egy forró teát és feltúrbóztuk a cipőinket szemetes zsákkal (habár ez már eső után köpönyeg volt).
A menedékháztól lefele két út vezetett, így nem ugyanazon mentünk le, mint amelyiken jöttünk, hanem a hosszabb, de kevésbé meredek "családi utat" választottuk. Viszonylag gyorsan leértünk a faluba, ahol a csapatunk többi tagja már türelmetlenül várt. Néhány óra alatt "átmentünk" a télből a tavaszba.
Ez a kaland életre szóló élmény és emlék maradt mindannyiunk számára.
Ja, és egy jótanács: mindig vigyél magaddal csere ruhát, ha nem akarsz férfi létedre szoknyában hazamenni :-)
