Omu-csúcs
A Bucegi hegység legmagasabb pontja a 2507 méter magas Omu csúcs. Szinte egész évben hó borítja, ilyenkor megközelítése viszonylag nehézkés és fárasztó, megfelelő felszerelést igényel.
Mi május elsején vettük nyakunkba az utat, 4-en indultunk el Marosvásárhelyről. Brassóban megálltunk egy kávéra, ,majd folytattuk az utunkat Busteni fele, ahonnan indul a fedett kabinos felvonó. Már az útról látni lehetett a hatalmas hó-borította hegyeket. A látvány már sejttette, hogy nem egy könnyű túra vár ránk.
Fél 9 táján érkeztünk a Busteni-ba, ekkor indult az első felvonó, amely a Babele menedékházig vitt (2208 m). Innen gyalogosan folytattuk a túrát, a piros jelzést követve. Ezen a magasságon már hó volt, és még 300 méternyi szintkülönbség volt hátra a csúcsig. Útközben megcsodáltuk a természet által alkotott képződményeket. A szél sodorta homokszemcsék évezredeken át csiszolták a homokkősziklákat, így alakult ki a jellegzetesen emberi arcot ábrázoló Szfinx, és a kőgombák.
Innen kezdődött a megmérettetés, hiszen több órányi gyaloglás várt ránk felfele a havas hegyoldalon. Kezdetben csak elszórtan voltak hó-foltok, azonban feljebb már akár 1-1,5 méteres is volt a hótakaró. A felhők alacsonyan voltak, így a fejünk fölött gyönyörű, tiszta kék ég volt, azonban a mélyben semmi sem látszott a sűrű fehér fellegektől. Szó szerint a felhők fölött voltunk, páratlan látvány volt.
Az út minden egyes pillanata egy élmény volt, nem győztünk betelni a látvánnyal. Úgy gondolom, ez a táj télen még szebb, mint nyáron, hiszen ebben a magasságban már nincsenek fák, így a gyér növényzet és kopár szirtek helyét hatalmas hósivatagok és fennséges hó-borította csúcsok veszik át. Bár nem először láttunk ilyent, elakadt a lélegzetünk.
Ahogy közeledtünk a csúcs fele, egyre nagyobb volt a hó, ami eléggé megnehezítette a haladást és fárasztó is volt nagyokat lépni. A hó ellenére nem volt hideg a levegő, legalábbis mi nem éreztük annak, mindannyian csurom vizesek voltunk. Hamarosan megérkeztünk egy kilátóhoz, ahol megpihentünk, ettünk és gyönyörködtünk a tájban.
A vízálló bakancsom ellenére is vizes volt a lábam, mert a nagy hó miatt felülröl bement a hó a cipőmbe. Szerencsére volt nálam száraz zokni, és ilyen esetben a szemeteszsák nagyon jól jöhet. :-) Néhány perc pihenő után újra útnak indultunk. Innen a hegygerincen kellett tovább haladnunk. Útközben találkoztunk néhány sorstárssal, akik azt tanácsolták, ne időzzünk sokat ezen a szakaszon és lehetőleg ne hangoskodjunk, mert ebben az időszakban igen nagy a lavinaveszély.
Végigmentünk a hegygerincen, majd egy igen meredek ereszkedő következett, ahonnan a puha hónak hála, megfutamodva és csúszkálva nagyon hamar leértünk. Innen kezdődött e legnehezebb szakasz, mert a meredek hegyoldalon kellett kimásznunk, a hóba meg néhol derékig elsüllyedtünk. Ilyenkor gyakorlatilag "kiástuk" egymást a hóból, mert nagyon nehéz volt egyedül kiszabadulni. A hó magassága vélhetőleg megközelítette az 1,5 métert, hiszen a kb. 2 méter magas jelzőtábláknak csak a teteje látszott ki belőle.
Innen távolságra már nem volt sok a túrából, azonban elég lassan tudtunk haladni a hó miatt. A lábam ismét tiszta vizes lett. A napszemüveg ilyen környezetben szinte kötelező, mert nagyon erős a fény. Az utolsó szakaszban egy kiemelkedő sziklabércet kellett megkerülnünk, majd elérkeztünk az utolsó meredek részhez. A csúcson már nem volt annyira tiszta a levegő, a felhők itt már magasabban voltak, így a borús idő miatt már nem gyönyörködhettünk a tájban.
A tetőn található menedékházban egy-egy forró teával jutalmaztuk magunkat, majd 10-15 percnyi pihenő után elindultunk visszafele. A hó nagyon kedvezett a lefele haladásnak, ugráltunk, csúszkáltunk és szaladtunk a puha, hó-borította lejtőkön. Az sem zavart, ha néha elestünk, vagy besüllyedtünk, ilyenkor felsegítettünk egymást és haladtunk tovább. Kora délután visszaértünk a felvonóhoz. Az aljba érkezve lecseréltük a facsaró vizes ruháinkat, majd fáradtan, de elégedetten elindultunk hazafele.
